9. fejezet - Mi történik itt?

Sziasztok! Nagyon-nagyon-nagyon sajnálom, hogy négy teljes hónapig nem hoztam új részt. Nincsenek mentségeim, azon kívül, hogy nem volt kedvem írni, vagy hogy egyszerűen nem volt ötletem. Ez a fejezet is elég nyögvenyelősre sikerült, de remélem, elnyeri a tetszésetek. Egyébként, nagyon tudok örülni a kommenteknek, az író, ha kritikát/véleményt/bármilyen hozzászólást kap, általában sokkal nagyobb örömmel veti bele magát az írásba. Nektek nem kerül sokba, nekem mégis hatalmas örömet okoz. 

A 12 feliratkozót pedig nagyon szépen köszönöm, az újakat üdvözlöm köreimben! 

Az új designt pedig Cecily Brooks-nak köszönhetem, nagyon szép lett! 

Na, de itt is a fejezet, jó szórakozást! 

******

  - Kész, vége, felmondok! – vágta le a tollát Ha Ra az asztalra. A háta fájt a sok görnyedéstől, a keze a sok engedély és kérvény aláírásától, a szeme pedig az olvasólámpa fényétől. Már rég besötétedett, de ő még mindig ott ült, és a papírokat nézte át, amit az elmúlt három napban figyelmen kívül hagyott az egyéb problémák és elfoglaltságok miatt. Mindig volt valami kifogása a papírmunka ellen, szóval az egész csak gyűlt és halmozódott az asztalán. – Miért is nekem kell ezt csinálnom? Tudtommal Jin Ho keze még mozog, legalábbis a kórházi papírjait alá tudta írogatni… - morogta a nő, miközben felvette az előbb nem éppen finoman lerakott íróeszközt, és egy újabb vakítóan fénylő lapot tett maga elé. A fekete és a fehér színek kontrasztja égette a szemét, úgy érezte, ha így folytatja, előbb-utóbb megvakul. Így hát, újabb fél óra, és egy pohárka, vészhelyzetre tartogatott soju elfogyasztása után úgy döntött, ennyi elég volt mára. Fogta a kabátkáját, leoltotta az olvasólámpát, és elindult hazafele. A cég épülete már majdnem üres volt, csak a biztonsági őrök járkáltak fel-alá. Nem akarta megkockáztatni, hogy elkapják ittas vezetésért, noha az elfogyasztott alkohol mennyisége minimális volt, legalábbis a szokotthoz képest, így inkább taxit hívott. Még így is viszonylag korán hazaért – már ha lehet a hajnali fél egyet koránnak nevezni.

Ha Ra úgy érezte, már nincs energiája semmihez, így egy gyors fogmosás és átöltözés után bezuhant az ágyába.

Reggel fülsiketítő dörömbölésre ébredt, ahogy valaki éppen megpróbálta betörni az ajtaját, mintegy kopogás gyanánt.

 - Jól van, jövök már… - motyogta, miközben kikászálódott az ágyból, és a bejárati ajtóhoz sétált. Elfordította a kulcsot, és kinyitotta az ajtót, mire a hirtelen jött látogató abbahagyta a zajkeltést, amely már igencsak birizgálta a nő hallóidegeit. – Mi a francot akarsz vasárnap korán reggel, Tae Pyung-ah? – kérdezte a szemét dörzsölgetve.

 - Mivel senki nem ért el telefonon, ezért inkább idejöttem a hírrel, hogy Taeyang tegnap este elájult a színpadon, és most kórházban van – felelte a színész idegesen, majd berontott a lakásba, miközben majdnem fellökte a frissen ébredt, meglepettségtől dermedt elnököt. – A többiek a menedzserükkel együtt ott vannak vele, de nincs túl jó. Az orvosok azt mondják, a sok stressz, az alváshiány és az a baja, hogy nem eszik – tájékoztatta a nőt, miközben megállt a nappali közepén.

 - Értem. Azonnal felöltözök, és indulhatunk.

Ha Rában tomboltak az érzések. Dühös volt, hogy Young Bae miért nem szólt neki, vagy legalább a saját csapattársainak, hogy nincs jól, valamint aggódott az épsége miatt. Hiszen ő felel az egész bandáért, sőt, a YG-nél lévő összes idolért.

„Tudtad, hogy nem lesz egyszerű, nem? Akkor most ne siránkozz a vasárnapodért, amit ez az ügy elvesz tőled” – gondolta, miközben gyorsan kikapott valami ruhát a szekrényéből, és magára rángatta. Elővett még egy random lapos talpú cipőt a direkt eme ruhadarabok számára készült szekrényéből, és visszament a nappaliba.

 - Mehetünk? – kérdezte Hyun Bin, miközben az eléggé zilált külsejű felettesére nézett. A kérdezett bólintott, majd nyúlt a kocsikulcsért, azonban rádöbbent, hogy felesleges – a járművét a cégnél hagyta. Felsóhajtott, majd mogyoróbarna szemeit a színészre emelte.

 - Kérlek, mondd, hogy autóval jöttél! – Hangja szinte könyörgő volt, reménykedett benne, hogy nem kell taxit hívniuk, hiszen az eléggé sokáig tartott volna, és ő minél hamarabb ott akart lenni a kórházban, hogy beszélni tudjon a BigBanggel, hogy pontos képet kaphasson arról, ami előző nap a színpadon, illetve színfalak mögött történt.

 - Autóval jöttem. Miért, a tiéd hol van?

 - Taxival jöttem haza. Tegnap este nagyon felhúztam magam, ezért indulás előtt ittam egy kis sojut, hogy lenyugodjak. Tudod, az alkohol milyen hatással van rám… - nevetett zavartan a lány, miközben kilépett a bejárati ajtón. – Akkor mehetnénk? – kérdezte ismét komolyra váltva, mire a férfi csak bólintott.

A kocsiban a nő azt sem tudta, hová nézzen. A visszapillantó tükörre egy kis kabalamaci volt függesztve, a műszerfalon pedig egy-két kép volt látható, még az egyetemista éveikből. A hármasuk minden fotón ott volt, hol nevetve, hol csak mosolyogva, illetve az egyiken csak Ha Ra volt rajta; karjait keresztbe fonva tartotta a mellkasa előtt, akkor még hosszú haja lófarokba volt kötve, így tisztán lehetett látni sértődött, már-már durcás arcát.

 - Nem is tudtam, hogy ez a kép még megvan. Azt hittem, miután összevesztünk, mindent kidobtál – nosztalgiázott a képen szereplő mosolyogva, miközben a gondolatai visszatértek arra a napra.

 - Régen volt, nemde? Amikor még meggondolatlanok lehettünk, amikor a fiatalságunkat mentségnek hozhattuk fel egy-egy rossz döntés, vagy éppen átbulizott éjszaka után – húzódott vigyorra a színész szája is, ahogy belegondolt; már nem tehetik meg ugyanezt, hiszen felnőttek, kötelességeik vannak, amik alól nem bújhatnak ki.

 - Igen… Túl régen – zárta le ennyivel a témát az elnök. 

Ezután csendben utaztak, nem szóltak a másikhoz, mégis, ez a némaság egyáltalán nem volt kínos, sokkal inkább kellemes. Mindketten elmerültek a saját gondolataikban, visszaemlékeztek azokra a pillanatokra, amiket ők hárman együtt töltöttek.

„Furcsa… Azon az egy estén kívül, nem nagyon voltam kettesben Tae Pyunggal, legfeljebb akkor, ha Min Ho rövid időre egyedül hagyott minket” - futott át a nő agyán a gondolat. Ennek ellenére, még így is az egyik legjobb barátjának tartotta, hiszen ő volt az, aki a legtöbbet tudta róla, a másik színészen kívül.

 - Megérkeztünk – jelentette ki a férfi, miközben leállította a motort. Ha Ra azonnal kinyitotta az ajtót, nem szólt semmit – számított rá, hogy a másik követni fogja.

Végül Hyun Binnel a nyomában rontott be a kórterem ajtaján, ahol ott találta az egész csapatot. Végignézett mindenkin, Taeyangtól kezdve, a menedzseren át, egészen a leaderig, Ji Yongig.

 - Mégis mi a franc történt? – kérdezte dühösen, szúrósan Young Bae szemébe nézve, tőle várva a választ. Viszont az énekes helyett GD szólalt meg, röviden összefoglalva mindent.

 - Az orvos szerint táplálék- és alváshiány, ezért ájult el a színpadon. Nagy valószínűséggel napok óta nem evett, vagy csak alig, és nem is aludt – felelte halkan, bizonytalanul, mert nem volt benne biztos, hogy a nő ezt akarja hallani.

 - Igen, ezt tudom, Ji Yong-ah. De mi történt, mi volt a kiváltó ok? – fordult ezúttal a fekete hajú felé, hogy tőle tudhassa meg az őt érdeklő információkat.

 - Szakított vele a barátnője – suttogta alig hallhatóan, bűntudattól terhes hangon. Ekkor az ágyban fekvő énekes szemeiből csordogálni kezdtek a könnyek, valószínűleg ismét belegondolt abba a pillanatba.

 - Bár nem értem, miért viseli meg ennyire… - jegyezte meg az idősebbik Seung Hyun halkan, de úgy, hogy mindenki hallja. Taeyang szúrósan nézett a barátjára, miközben a másik három szemeiből a szemrehányást lehetett kiolvasni. Ebből T.O.P megértette, hogy mi történhetett. – Nem mondtátok el neki? – kérdezte dühösen, mire Daesung, Seungri és GD megrázták a fejüket, Ha Ra és Tae Pyung pedig inkább nem szóltak bele. Kíváncsiak voltak, mi fog ebből kisülni. – Hát jó, akkor én fogom – sóhajtott fel, majd a fekvő felé pillantott, aki nem értette, miről van szó. – Az a helyzet, Young Bae-yah, hogy So Ra csak kihasznált. Először Ji Yongra akart rátapadni, aztán rád. Csak nálad sikerült is.

A legidősebb hangja nyers volt, és könyörtelen. Úgy gondolta, hogy ha már neki kell beavatnia a másikat, akkor azt rendesen csinálja.

 - Nem hiszem el… - suttogta válaszként az érintett. – Nem tehetett ilyet. Ő ahhoz túl kedves. Túl ártatlan. – Szinte csak magának mormolta a szavakat, hogy saját magát győzze meg.

Ezek után Taeyang nem szólalt meg, csend telepedett a kórteremre, egészen addig, míg az egyetlen nő a szobában beszélni nem kezdett.

 - Szóval akkor összefoglalva: Young Bae-nek volt egy barátnője, akit hosszú ideig eltitkolt a világ elől. Csak a bandatagok tudták, ahogy azt is, hogy ennek a lánynak a szándékai nem éppen tiszták – összegezte komoran. – Mégis hogy gondoltátok, hogy ezt eltitkoljátok a vállalat és a vezetőség elől? Tudjátok, hogy mi történhetett volna? Vagy, hogy mi történhet még?  

 - Sajnálom – szólalt meg hirtelen a beteg. – Én kértem meg őket, hogy senkinek se szóljanak. Tulajdonképpen az egész az én hibám…

 - Nehogy mártírkodásba kezdj itt nekem!

Hyun Joong a kanapéján terpeszkedett és az éppen aktuális szövegkönyvét nézte át, azonban egyszerűen képtelen volt memorizálni a sorokat. A gondolatai egyfolytában, minden előzmény vagy ok nélkül, egyetlen személy körül forogtak. Nem tudta kiverni a fejéből az elnököt. Egyszerűen elvarázsolta a személyisége, az az őszinte kedvesség, amely belőle áradt és a módszer, ahogy a problémákat intézte. De ami a legjobban tetszett neki, az, ahogy Cheon Ah-val viselkedett. Meg sem próbálta pénzzel vagy fenyegetéssel elrendezni a dolgot, helyette beszélgettek, viccelődtek, és kulturált emberek módjára találtak megoldást az éppen fennálló gondra.

 - A francba már… - sóhajtotta, és levágta a fehér papírtömböt az asztalra. Nem tudott a forgatókönyvre koncentrálni, így inkább felkelt az ülőalkalmatosságról, amelyen eddig feküdt, és a konyhába lépdelt, hogy töltsön magának egy pohár vizet.

Hálás volt Ha Rának, hogy sikerült megoldania az ügyet anélkül, hogy bárki megsérült volna, és elhatározta, hogy mindenben támogatni fogja Cheon Ah-t és a gyermekét, és el fogja érni, hogy ne szenvedhessenek hiányt semmiben. Mindent annak a nőnek köszönhet, aki pár napja lépett az életébe… Ez azért elég furcsa, nem? Zavarta, hogy kötelességének érezte hálásnak lenni, talán ezért is kerülte úgy körülbelül két napja. Furcsa lett volna tőle, ha egyik pillanatról a másikra máshogy kezd el viselkedni vele.

Végül víz helyett narancslevet töltött magának a poharába, és azt kortyolgatva sétált vissza a nappaliba, ahol újra a kezébe vette a fehér-fekete papírhalmot, hogy végre rendesen megtanulhassa a szövegét. Párszor hangosan fel is olvasta, mintha csak most lenne a felvétel, igyekezett a legjobbat nyújtani, azonban végül ugyanúgy végezte, mint az első próbálkozásnál: a kanapéján terpeszkedve, Ha Rán agyalva.

A legelső megbeszélésnél látszott rajta, hogy nem szívesen vállalja el ezt a munkát, nem örült neki, hogy ott kellett hagynia az éttermét, még ha ezt a cégnél, mások előtt nem is mutatta. De akkor vajon végül miért tette? Kötelességből? Nem olyannak tűnik, akire „kötelesség” címszóval rá lehet erőltetni valamit. A nagybátyja miatt? De hiszen látni lehetett rajta, hogy ki nem állhatja még a férfi gondolatát is, nem hogy szívességet tegyen neki. Akkor meg? Lehetséges, hogy az lett volna a célja, hogy hasznot húzzon a helyzetből? Nem, ezt el sem tudta volna képzelni.

„Akkor vajon miért?”