Annyeong! Hogy vagytok ezen a csodás napon?
Gondolom csodálkoztok, hogy új rész van. Ahogy azon is, hogy szemszögeset hoztam, pláne, hogy Hyun Bin-eset. Pedig az ok igen egyszerű: Szerettem volna egy kicsit az ő oldaláról is érzékeltetni veletek a történet bizonyos pontjait, valamint olyan részeit, amelyet Ha Ra részéről nem tudhatunk. Szóval csak annyit szeretnék mondani, hogy... Jó szórakozást!
******
„-
Csak figyeljetek! Előbb-utóbb úgyis lekörözlek, Tae Pyung-ah! – mondta nevetve
Ha Ra, miközben szembefordult velünk. - Úgyis jobb leszek nálad.
A
kijelentése egyfajta furcsa érzést keltett bennem; egyrészt örültem, hogy
versenytársának tekint, másrészt dühös lettem, ugyanezen okból. Utóbbit pedig
már csak tetőzte a legjobb barátom reakciója.
- És akkor velem mi lesz? – kérdezte játékos
felháborodottságga.
- Téged nem áll szándékomban felülmúlni. Hogy
is akarnám, mikor szeretlek? – kérdezte Ha Ra, mire megdermedtem. Az utolsó szó
nyílvánvalóan nem nekem szólt, és én ezt azonnal le is reagáltam. Dühös lettem,
kétségbeesett, és fájt, hogy így érez Min Ho iránt.
- Hogy… Mondtad? – kérdeztem, a két szó között
kisebb szünetet tartva.
- Én… Csak…”
Talán itt kezdődött az, hogy végül megromlott a
barátságunk. A fájdalom, a kétségbeesés, és az, hogy másodiknak éreztem magam a
legjobb barátom után, túlságosan rányomta a bélyegét az érzéseimre, az
általános racionalitásomra, ezért állandóan versenyre keltem vele. Miatta
akartam minél jobb színész lenni, ki akartam bújni a mellékszereplők közül. A munkámban és a való életben
is. Csak az volt a lényeg, hogy jobb legyek. Hogy Ha Ra végre észrevegyen.
Törtem magam, szenvedtem miatta, és azt hiszem, lelkiekben kicsit összetörtem.
Talán nevezhetem őt az első igazi szerelmemnek, akit soha nem felejtek el.
Aztán az egyetem után a
kapcsolatnak vége szakadt, és ő, a lány, akit szerettem, eltűnt mindkettőnk
életéből. Legalábbis én így éltem meg
a diplomaosztó utáni hónapokat. Volt, hogy egész nap nem ettem, olyannyira
belefeledkeztem az éppen aktuális munkámba, mert felejteni akartam. És ez egy
darabig működött is. Amíg meg nem jelent újra Min Ho ,
bele nem avatkozott újra az életembe, és nem emlékeztetett mindenre.
Megpróbáltunk újra jóban
lenni. Újrakezdeni legjobb barátokként, de nem ment, és ez az én hibám. Annyira
elvakított a féltékenység a legjobb barátom iránt, hogy képtelen voltam
ugyanúgy tekinteni rá.
És most ugyanott vagyunk, mint
az egyetemen. Itt van
Ha Ra, Min
Ho és én. Ők ketten boldogan
elvannak, és pedig amolyan ötödik kerékként tendetem a mindennapjaimat. Nem
tudom tettetni, hogy nem érzek semmit, hogy nem vagyok féltékeny vagy éppen
sértődött, mégis, talán életem legnagyobb baromságaként könyvelhetem el
magamban, hogy az újdonsült felettesem első napján az irodájában vártam rá, és
olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amiket nem kellett volna. Azonban arról már
nem csak én tehetek, ahogyan akkor viselkedett. Bár valójában megértem. Hiszen
nem volt szép, ahogy elváltunk egymástól…
“ – Mit szeretnél? Miért akartál beszélni velem,
Oppa? – kérdezte kíváncsi tekintettel a lány, akit szerettem, de én nem tudtam
megszólalni. Mintha sóbálvánnyá változtam volna abban a pillanatban, amikor
vallanom kellett.
- Én… Én…
Én… - hajtogattam, de az a bizonyos “sz”-betűs szó nem akart kijönni a számon.
- Te? –
kérdezett vissza, és ekkor elhallgattam. – Remek. A semmiért hívtál ide, hogy
lemaradjak a parti elejéről. Nagyon köszönöm, Tae Pyung-ah. Bent találkozunk –
ezekkel a szavakkal hátat fordított nekem, és elsétált.
- A fenébe
is, szeretlek! – kiáltottam utána, és ezúttal ő dermedt meg .
Láttam a megfeszülő hátát, ahogy mély levegőt vesz, kifújja, majd megfordul.
- Sajnálom,
Tae Pyung-ah.
Ennyi volt. Ebből mindent megértettem. Nem
rimánkodtam esélyért, randiért, csak bánatosan mosolyogva néztem rá.
- Remélem
boldog leszel vele. – Ezek voltak az utolsó szavaim hozzá.
Ez után a Han-folyóhoz mentem. Tisztán emlékszem,
hogy bele akartam vetni magam, ott akartam megfulladni. De végül nem tettem.
Ahogy a parton állva gondolkodtam, realizáltam magamban, hogy bármennyivel is
könnyebb, a halál egy végleges dolog, és ha Ha Ra nem vesz észre, akkor nem éri
meg miatta kioltani a saját életem.”
Emlékszem még az azutáni
napokra is, amikor a fájdalom felemésztett. Megölt bennem minden jót, nagyon hosszú időre. Amíg egy nap
meg nem pillantottam őt az étteremben,
ami mellett munkába menet elmentem. Láttam a mosolyát, ahogy a vendégekre, vagy
éppen a munkatársára nevet. Emlékszem, hogy még aznap este
oda mentem enni, és megkérdeztem az egyik pincérnőt, hogy Kim Ha Ra benn van-e
még. És a válaszát is tisztán fel tudom idézni.
“- Oh, a
főnök? Nem, ő már hazament. Ha esetleg valami probláma akadt, vagy nincs
megelégedve valamivel, rögtön hozom a panaszkönyvet.”
Ekkor tudtam meg , hogy ő, aki régen elutasított, valóra váltotta
az álmát, és éttermet nyitott. Akármennyi fájdalmat is okozott nekem azelőtt,
abban a pillanatban büszke voltam rá, és az után a nap után mindig azon az úton
jártam a cég és az otthonom között.
Aztán egyszer csak korábban
mentem, és ott találtam az étterem előtt Kwon Ji Yongot , a BigBang leader-jét. Meglepett,
hiszen a cégen belül ismertük meg
egymást, és az ott töltött idő alatt egész jóban lettünk. Ott és akkor szóba is
elegyedtem vele.
“ - Ji Yong-ah, mit keresel itt? – kérdeztem kíváncsiskodva, mire
meglepetten pillantott fel rám a nálam egy fejjel alacsonyabb szőke.
- Oh,
sunbae! Hallottad, hogy az elnök autóbalesetet szenvedett, nem? – kérdezett
vissza, mire bólintottam. – Azért jöttem, hogy az unokahúgával, Kim Ha
Rával találkozzak. Össze kell vele ismerkednem a találkozó előtt. Dong Sung
Yoon alelnök kért meg rá, hogy
próbáljak barátkozni vele, hátha úgy könnyebben megy majd a tárgyalás.
- Értem. Ez
esetben sok sikert hozzá – mosolyogtam rá, és arcomra egyfajta maszkot
öltöttem, mellyel eltakartam az érzéseim. Bántott a tény, hogy Ha Rát rá
akarják szedni valamire, és hogy pont Ji Yong lesz az, akinek ezt meg kell tennie.”
Aznap tudtam meg , hogy Ha Ra, az első szerelmem, akiért mindenem
odadobtam volna, másnap kezd a cégnél. Örültem, ideges voltam, és féltem.
Boldog voltam, hogy újra láthatom, és tartottam tőle, hogy újra találkozni fog Min Ho-val ,
és újra belészeret. Bár tudtam, hogy úgysem állíthatom meg, ha ez bekövetkezik,
azért mégis reménykedtem, hogy nem fog, és ettől ideges lettem.
És amikor másnap láttam, hogy
milyen kedélyesen elbeszélgetnek, nem tudtam megállni, hogy oda ne menjek.
Olyan voltam, mint valami kétségbeesett, féltékeny pasi. Mert az is voltam. Azonban utáltam az érzést, amikor Ha Ra csak úgy
elrohant, el a közelemből, minél messzebb tőlem. Megértettem az okát, és
gyűlöltem magam érte.
Ezután nem találkoztunk többet. Legalábbis nem
mentem oda hozzá, amikor egy-egy papírba belemélyedve végigsétált a folyosón, vagy
amikor Min Ho-val beszélgetett megint. Nem éreztem késznek magam még egy ilyen társalgásra,
amikor burkoltan – vagy akár nyíltan – elküld a francba. Bármennyire is
erősnek, provokatívnak, vagy gonosznak tűntem a szemében, minden ilyen
alkalommal kicsit ismét összetörtem belül. Ő pedig ezt nem vette észre. Egyszer
sem volt képes úgy belenézni a szemembe, hogy ki tudja olvasni belőle az
érzéseimet, és csak azt látta, amit látni akart. A köcsög Tae Pyungot. A
nyomulós Hyun Bint. De egyszer sem az összetört szerelmest, a férfit, aki
bármit megadna neki, csak egy szavába kerülne.
Bár kár is ezen agyalni. A felesleges „Mi lenne
ha…” és társai elégszer megkeserítették már a gondolataim. Lehet, hogy inkább
abba kellene hagynom a gondolkodást is? Hiszen úgyis teljesen felesleges, ha
nem jutok vele semmire.
És tessék… Már megint itt vagyunk: A forgatás
helyett felesleges dolgokra koncentráltam, és megint elrontottam a jelenetet.
Harmadszorra is.
- Elnézést,
én hibáztam – hajoltam meg tisztelettudóan, miközben elismertem a hibámat.
- Hyun
Bin-ssi. Kérlek, koncentrálj még egy kicsit, jó? Ez az utolsó jelenet mára,
legalább ezt csináljuk még meg! – nézett rám könyörgően a rendező, mire a
tarkóm vakargatva ismételten meghajoltam, hogy a bocsánatáért esedezzem.
Újra elkezdtük a jelenet felvételét, és ezúttal –
hál’ Istennek – sikerült viszonylag normálisan produkálnom magam. Gyorsan még
átöltöztem, és már menekültem is, minél messzebb a helyszíntől. Csak beszálltam
az engem szállító kisbuszba, és magamra zártam az ajtót. Megvártam, amíg a
menedzser és az asszisztensek végeznek, beszállnak ők is a járműbe, és már
indultunk is.
- Mi volt ma
veled, Hyun Bin-ssi? Mintha teljesen máshol járt volna az eszed – nézett rám
furcsán az egyik kisegítő, mire csak fáradtan rámosolyogva megráztam a fejem,
ezzel jelezvén, hogy jobb, ha most nem kérdez semmit. Nem voltam beszédes
hangulatomban, éppen ezért hátrahajtottam az ülést, lehunytam a szemem, és
próbáltam felidézni lelki szemeim előtt a szenvedéseim okozójának arcát.
Próbáltam megérteni magam, hogy miért pont ez a mai nap az, amikor annyira rá
gondoltam, hogy nem tudtam koncentrálni.
Majd rápillantottam a menedzserem kezében lévő
naptárra, és megláttam a dátumot. Szeptember
17. Ezen a napon történt a baleset, két évvel ezelőtt pedig ugyanekkor
találkoztunk mi hárman közösen utoljára.
És ekkor rádöbbentem: a tudatalattim végig próbálta
tudatni velem, hogy ma lenne esélyem kibékülni Ha Rával. Hogy végre
megpróbálhatnám elmondani neki, hogy miért nem adtam át Min Ho üzenetét, hogy
miért hagytam őt magára akkor, amikor a szerelme is. Hogy miért nem álltam
mellette.
- PD-nim!
Elmehetnénk még a céghez? – kérdeztem sürgetve a férfit, mire ő csak
meglepetten bólintott, majd szólt a sofőrnek, hogy forduljon meg, mert a
központba megyünk.
De nem találtam ott. Egyrészt későn volt már,
másrészt pedig nem is én lennék, ha megkapnám amit akarok. Így hát egyedül
indultam el gyalog, az étterem mellett elvezető főúton. Furcsán csalódottnak
éreztem magam, ahogy benéztem a bolt ablakán, és csak a sötétséget láttam. Nem
értettem, hogy miért zártak be ilyen korán, és hogy miért nem volt ott már
senki, de csak továbbmentem.
Majd nem sokkal később egy igazán meglepő látványba
futottam bele, szinte szó szerint. Ugyanis az egyik sarkon, miközben a földet
pásztázva sétáltam, megbotlottam valamiben – pontosabban valakinek a kezében.
Ha Ra ott ült, és árasztotta magából az
alkoholszagot.
- Ha Ra-yah,
mit keresel itt? És miért vagy ennyire részeg? – kérdeztem, miközben
leguggoltam hozzá.
- Tae
Pyung-ah… Sajnálom… Nem kellett volna úgy viselkednem veled…
Szavai ledöbbentettek, és ahogy ott ült,
elveszetten, mint egy kislány, nem tudtam csak úgy otthagyni. Előkaptam a
telefonom, és Min Ho számát tárcsáztam. Szinte azonnal felvette, és bele is
szólt.
- Halló? Tae
Pyung-ah? Mit szeretnél ilyen későn? – kérdezte álmos hangon, és hallottam,
ahogy közben ásít egyet.
Tulajdonképpen nem gondoltam bele a cselekedeteim
céljába, okába és következményeibe. Csak megkértem, hogy jöjjön ide Ha Ráért,
és vigye haza, mert nagyon részeg.
Ahelyett, hogy a hasznomra fordítottam volna a
helyzetet, segítettem. Nem akartam egyedül hagyni az első szerelmemet, így
leültem mellé, és megvártam, amíg megérkezik Min Ho. Tudtam, hogy Ha Ra úgysem
fog emlékezni az éjszakára, és akkor már inkább a szerelme legyen mellette,
mint én, a gonosz, a provokatív férfi, aki szereti őt. Legalábbis ő ismételten
csak annak látna. Azt hinné, hogy tettem valami olyat, amit nem lett volna
szabad, és ki tudja… Lehet hogy a rendőrséget is rám hívta volna. Éppen ezért
inkább átadtam a helyem a legjobb barátomnak, hogy azt higgye, ő mentette meg
az utcán alvástól.
- Köszönöm,
Tae Pyung-ah. És sajnálom. – Ezeket mondta Min Ho, miközben a hátára vette a
lányt. Mintha bármiért is bocsánatot kellene kérnie. Mintha végül is, nem az én
hibám lenne minden.
Végül ismét feláldoztam a saját boldogságom az
övékért. Ismét csak a felesleges harmadik lettem. A másik srác, akit régen a
legjobb barátjának tekintett.
És talán ez a szerepem a hármunk kapcsolatában:
Mindig másodiknak lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése